Egy álarc mögé bújok, hol nem bánthat senkisem,
Az álarc alatt hiszed, minden tökéletes,
A maszkom véd és eltakar,
Eltűnők, lényem láthatatlan.
Csak ne kérdezz semmit, a bánatom enyém,
Nem osztom meg mással, hogy átéld.
Ez nem sztori, ez az életem,
Nem kell más rajtam nevessen.
Mosoly takarja ajkam, arcomon a Nap fénye játszik,
Tekintetemben Te nem láthatsz semmit.
Nem figyelsz, csak nézel,
Ha látnál, tudnál mindent.
Nem félek már tovább, nincs kitől tartsak,
Egyedül vagyok, itt saját magamban.
Csak hagyj, jó így nekem,
Magányban, nincs ki megvessen.
Láthatatlan vagyok, mert csak átnéznek rajtam,
Felesleges vagyok, nem a társaság hangja.
Hiányom nem érzik, hagyom,
Menekülök, mert sebzett vagyok.
4 hozzászólás
Kedves Andrea!
Nagyon jól sikerült kifejezned az ´Álarc´lényegét!
Sokszor álarc mögé bújunk az életben,mert nyiltan kibirhatatlan!
Szeretettel:sailor
Köszönöm szépen!
És így igaz, sokan nem azt az arcunkat mutatjuk, ami valójában.
Kedves Anita!
Jó ez a vers. Egy lelki állapot pillanatfelvétele. Tudjuk, állandóan változunk, és a környezetünk sem állandó, és főként, nem olyan, amilyennek szeretnénk. Sok álarcot viselünk, de egyik sem hamis, csak mindig mást takar ki belőlünk. Olykor magunk sem tudjuk, melyik az igazi arcunk. Lehet, hogy mindegyik az.
Üdv,
Janó
Nagyon igaz, köszönöm.
Sajnos vannak olyanok is, akik megvezetés céljából használnak álarcot, sajnos.