Mélyről feltörő égető láva,
mi úgy izzik, úgy éget…,
hiszed- szörnyű pokol az Élet.
Homályos köd, tompa sikoly
árad szét a zavaros szmogban,
amint acélos léptek zaja koppan.
Élesen visszhangoznak,
karmolják a szenny- habos
köveket, s elcsuklik hangod.
Csontos kezek nyúlnak fölfelé,
bízva egy poros álomban,
mit őriztek, s hitték fellobban
a türkiz selyem sálban egy szikra,
egy sugár, mi feltár kapukat,
s igaz- márványból épít hidat.
Tán’ túl szép volt, túl őszinte
a lélek vizének csobogása,
hogy eltorzult törékeny képmása.
Elszürkült az égbolt minden szála,
összeomlott egy fellegvár,
összetört az idilli marcipán- táj.
A világ, mit álmodott csupán,
megtagadta, így vált koldussá remény,
s lett gyermeke árva, megtaposott cseléd,
kivel együtt szedik a csillámló semmit.
Gyakorta hallja, amint felzokog,
de már eltemették, hisz’ rég halott.
Idegen lények suhannak mellette,
s átcikáznak a rongyos valón,
miközben halk fohász hangja szól.
Reszkető ujjait porba mártja,
s fest rejtvény valakinek, művi szemnek.
“Hátha élnek, hátha észrevesznek…”
Szenvedés- féreg rágja testét,
úgy vánszorog ezernyi báb között,
úgy fojtja meg az emberi közöny.
2 hozzászólás
Ennek a hozzászólásnak nem az a lényege, hogy kiértékelje a verset, hanem elmondja érdekfeszítő volt, többszöri elolvasásra is meghatározó benne a fájdalom s megérteni nem szükséges, elég, ha érezzük benne a gyötrődést.
Tibor
Kedves Tibor!
igen, van, amikor csak egy érzés jön át, amit úgy is tudunk kötni valamihez, hogy a vers valódi mondanivalja nekünk mást jelent.
köszi, hogy olvastad.