Álmodozom

Szinte beleborzongtam, ahogy a szürke felleg
végig nyargalt redős hátamon. Hiába, kemény a tél!
Torz szél fújt, tar hajam majd letépte, úgy cibálta,
oltalmazó karjaimban a kis fészek majd elalélt.

Ó, te álnok ördög, hallod? Most miért vigyorogsz?
Úgy csipked a szél! -Látod? Már a könnyem is jéggé fagyott!
Pelyhek őrjítően keringőznek, ők legalább
mulatnak. Már beleszédülök! Hm, a rőt ősz is elhagyott.

Jól látok? Csitul a szél, nap jólesőn cirógat,
szelíd szellő dudorászik lágyan, kellemes dallamot.
Fakopáncs előbúvik, gyógyítgatja sebeim,
rigó száll a vállamra. Hallom e kedves fuvallatot.

Csönd van. Madarak szállnak, békésen csivitelnek, –
nézzétek, már majd leolvadt hosszú, hófehér szakállam!
Köröttem még sima, hízott jégtükör csillámlik,
aztán elköszön a nap, s hold világít az éjszakában.

Aranymezt öltött csillagok pulzálnak odafönt,
nézem őket. Álompor hull a szememre, álmosodom…
Grafikus homlokomra illúziókat rajzol:
gyönyöröket, titkokat, vágyat. Még mindig álmodozom…