Álmot kívánni magamnak,
már régen nem tudok,
csak valótlan színes kép lenne
egy fehérre festett szoba falán,
lehetne vers is tele szavakkal,
érzéssel, mi belőlem felzubog,
csak könnyet csal szemembe,
meg számba a keserű élet izét talán.
Pedig a Nap ugyan úgy kel fel,
ugyan úgy rója útját az égen,
arany fonalával fonja át a világot,
és minden pillanatban egy új képet mutat,
a tavaszi rügyek úgy pattannak virágba,
úgy sarjadnak a levelek mint régen,
úgy álmodnék az újról, ahogy újul a világ,
benne keresni a régihez új utat.
Mert régen még volt álmom,
de szétfoszlott az időben,
most a csendes hétköznapok
szürke vonalán halad,
az ócska gyerekruhát is,
már réges rég kinőtem,
és azokból az ártatlan álmokból
mára már semmi sem maradt.
Álmok már nincsenek,
kitöröltem mind magamból,
már írni sem tudok igazán,
a tollam már nem úgy fog,
csak az emlékek temploma,
miben az időért harang szól,
ott térdepelek bús imához,
míg bennem egy régi dal felzokog.