Álomport hint csendes, őszi este,
hull az élet bűvös mákonya.
Csalfán érint, becsap ez a beste.
Lenne inkább érett áfonya!
Betakarja ablakomat füsttel:
vakulj magyar, te se lássál, tót!
A hold, míg kirakva színezüsttel,
csak azt nézem, s írom a valót.
Kegyetlen az élet – folyton érzem –
kis honomban minden olyan más!
Az Ég tudja, mért ilyen a bérem,
s honnan jön a szúrós pillantás?
Nyakamon ül sok-sok szürke zsandár –
Utca népe borzalmat zenél!
A Ház előtt furcsa rigmust skandál,
kezekben a banki útlevél.
…Reggel, mikor nyiladozni kezdtem,
rózsát láttam az ég közepén…
Megfakult azóta, én meg lettem
őszi estén bódult és szegény.
Áfonyám is hervad már a kertben,
mely szememre gyógyítón hatott;
nem láthatom útra kelni versem,
(s hogy a nép a fákon mit hagyott);
s vajon Fejét e világi szennynek
Isten Fia meddig tűri még…
De majd hallom, ha angyalok zengnek,
s milliók dicsérik az Igét.
Álomporral fekszem, ha az alkony
elűzte a napnak záporát,
(magam vagyok, párnámon az arcom,)
s érzem omló, hűvös mámorát.