ne lássak semmit – kell a sötét
s elém terítette álomköpenyét
óvva emelt fel, tudta, szédülök
alattam elsuhantak mezők és rögök
távolban feltűntek a sarkkörök
nem fáztam, nem ért hozzám a hideg
éreztem, hogy szívem milyen meleg
s tartottak az éteri álomkezek
csend volt, csak siklottunk tovább
lassan mögöttünk maradt a Világ
csak vaksötét ölelt lágyan puhán…
…aztán felébredtem (szédült-bután)
ágyamban találtam magam, Veled,
s álmomban is símogatott kezed
5 hozzászólás
Szia Éva!
Szépen írod meg, álomsétádat. Az ébredés…pedig kellemes. Gratulálok!:-)
Szeretettel:Marietta
A végén kicsit felborítottad a rímképletet, de így is gyönyörű a versed!!!!!
Kedves Éva!
Azt kell mondjam csodaszép, ahogy azt már megszokhattuk tolladból. Lágy, finom, símogató, suhanó, lágy… és tovább nem sorolom. 🙂
Szeretettel: pipacs 🙂
Szép álomséta, már féltem, hogy a végén fájó lesz az ébredés, de nem így lett. 🙂
szeretettel-panka
Igazi szerelmes sorok!
Gyönyörű!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X