Angyal

Mi végre vagy Te, mi végre lettél teremtve?
Hát nem óvni a jót, űzni a gonoszt, alkottak Tégedet?
Miért szállsz, ha nem a jóakarat repít
Célodhoz, mely nemes, mint a kelme, mellyel
Emberi szem elől hófehér tested elfeded?

Szabadságod minden szárnycsapása
Lent a földön egy-egy sóhajtásba
Kerül egy emberi lénynek.

Igazad van. E világ – nem érdemli becses figyelmed.
Romlásba dőlt, s dőljön csak tovább – téged nem érdekel.
Vesszen a jó, sarjadjon a gaz
Hetykeséged mindent behavaz.

De vigyázz! A gaz lassan az égig ér, leránt majd a földre
Kétségbeesve nézel akkor körbe
Elnyel, megront, elcsúfít – szárnyaid hiába verdesnek.
Dacod keserű emlék marad csupán, melyet émelygő rettegés emészt el.
Angyali sikolyod tompán visszhangzik, sután.
Bemocskol a föld, meggyaláz majd téged
Így ne járj! Ne járj így fölötte!

Az Ég csak attól Ég, hogy a Föld van alatta
Anélkül csak Semmi, jelképtelen vatta
Az angyalok sem angyalok, ha nincsenek emberek,
Ha nem merednek rájuk az áhító szemek
Szárnyad sem különb egy jó csomó tollnál
Nála nélkül csak csupasz giliszta volnál

Ha nem lenne emberi norma, mely a Szépet óvja
A mennyben nem lennél se különb, se csúnya
Csak mint a sárgult falevél, átlagos
Mit a tündöklő eső a piszkos sarokba mos…

Angyali szintre az ember reménye emel
Mert téged az Ember teremtett, isteni képre –

De hűtlen lettél hozzá.
Hűtlen, örökre.