Angyal II.

Késő őszi délután…
Sárga levelek kergetőznek…
Szabadon szállnak…

Száraz ág roppan…
Recsegve robban… szilánkokra…
Talpam alatt…

Séta alkonyatkor…
Megfáradt szél fúj…
Szívem fájdítja…

Egyedül róvom a köröket…
Közben az első hó is leesett…
Hideg ráz… vacogom…

Tél van már, s én…
Még mindig… még most is…
Téged várlak…

Arcomba fúj, sálamat tépi…
Csontomig hatol, s én engedem neki…
Egyedül vagyok…Nélküled………

Érzem, lassan betemet…
Eltemet…
Engem, s megharcolt lelkemet…

Neved suttogom…
Szárnyra kap, s falevélen suhan…
Hozzád…

Késő téli éjszakán…
A sötét utcákat róvom…
Hópelyhek szállnak arcomra, s kísérnek…

Csupán egy árnyék vagyok…
Testem maga a homály… elnyel a kép…
A kontúr nélküli bizonytalan tér…

Nincs több levél… elfáradt a szél…
Nincs több üzenet, nincs mi célba ér…
Nincs több küzdelem… vége a harcnak…

Elhagy az erőm, s ekkor…
Fényesség támad… dalol…
Tekintetem a semmiből visszaréved…

Ragyogó fehérség, aranyló szegély…
Csillogó glória, újra van a remény…
Rám mosolyogsz…

Kezed felém nyújtod, s én elfogadom…
Megkapaszkodom… s érzem az erőt…
Szívem dobban… egyre hevesebben…

Visszatér az élet… érzem tagjaimban…
Száguld a vér, s a fagy elillan…
Kilépek a homályból…

Érzem az erőt, mit karomnak nyújtasz…
Megtisztul lelkem, s Veled ragyog…
Melletted tudom ki is vagyok…

Kilépek e szörny ruhából…
Az elhasznált földi gúnyából…
S szárnyaim bontom…

Áramlat jön, szellő, csak Nekünk…
Szárnyra kapunk… fel… messze…
El az örökké virágzó rengetegbe…