Eszembe jut százszor,
mikor a hűvös széltől fázom…
Emlékszem, ahogy öleltél és óvtál.
Ha nem találtam helyemet,
Te voltál, aki szeretett.
Emlékszem, bár felejtek,
eltűnnek a közös percek.
Te voltál nekem a Pont,
érték, eldugott kincs.
Nem tudtam, mit jelentesz,
buta voltam, gyermek.
Rángattam a vállam,
olyan bambán vártam…
Most meg? Mi maradtam mára?
Csak egy lány, aki fárad…
Nehéz lett a páncél.
Anya, úgy hiányzol!
Ma már mondanám,
szeretlek!
Nem lennék buta gyermek.
Büszke leszel. Ígérem!
De most…kérlek még kelts fel!
Mondd, hogy csak álom,
legyél itt!
Anya, én úgy fázom!
2 hozzászólás
Ahogy olvastam József Attila Mama című verse jutott eszembe…
Szép érzelemmel teli, jól megírt vers…
Üdv:Pityu
Köszönöm, ez még nem is jutott eszembe.