„gólya, gólya gilice,
mitől véres a lábad”
Mint ötszáz éve, a törökdúlás után
lassan haldoklik az alföldi táj,
parlagfű s gaz veri fel az elhagyott
kisvárosi házak udvarát,
a palánkkerítéseken lyuk tátong,
régi, rossz, rozsdás dróttal próbálta
egy öreg kéz megakadályozni a szökést,
a beszakadt vízaknában sikló vert tanyát,
kóbor kutyák keresik elhalt gazdáik
kopott téglajárdán felejtett
izzadságszagú nyomát,
a szomszédban csomagol egy ifjú pár,
szatyorba dobja reményét,
egyetlen vagyonát,
útlevéllel zsebében útra kel,
keresi a kék villogással ígért csodát,
itt már nem tervez jövőt, munkát szeretne,
s esténként enni egy egyszerű vacsorát,
április, s a gólyák is tovább, nyugatra repülnek,
az üres kéménycsúcsok lassan omlanak,
holnapra talán már le is dűlnek,
füst pár éve nem gomolyog elő,
megfagyott a télen a ház szeme,
kitört az üveg, kidőlt a megfáradt ajtó,
a szobában a piszkos ágy rugói
mint csontvázak remegnek a huzatban,
sírva fütyül a szelemen szél szelleme,
… majd hátat fordít ő is, tovarepül,
s útközben szomorú dalt dalol,
büszke múltról mesél,
… mesél, … mesél.