Árnyék

Nekem nincs csillagom,
se Napom, se Holdam,
nincs álmom se,
az éj csak úgy múlik sötéten,
nem törődve semmivel,
hogy mi volt ma, mi lesz holnap,
hogy árnyéknak látszom csak,
egy szétfoszló képen.

Mert árnyék vagyok,
átlépek magamon,
a nehéz levegőnek
csak egy atomja vagyok,
vigyázz be ne lélegez,
bár ezt úgysem hagyom,
míg bennem a fény, mint éj,
feketén ragyog.

Úgy fog meg a csend,
úgy karol belém,
mint szerető
egy esti séta alatt,
mint lángmentes szerelem
közeleg felém,
hogy ledöntsön minden
láthatatlan falat.

…..és kopog a tavasz,
és a szív is kalapál,
mintha álmából ébredne
friss vér zubog,
átok sújtja a világot, már színház,
örök maszkabál,
bár nem akarom, de ebben a darabban
én is szerephez jutok.

A tavasz fénye most
nem úgy hull rám mint régen,
úgy siratom, mintha elveszne
egy kedves játék,
elveszve a szoba sötét zugában,
az utcát nézve egy arasznyi résen,
átlépve magamon,
mint egy világ nélküli árnyék.