Félhomályban testet öltő sötétség.
Fakó szemeiben a közöny lángja ég.
Mérge, az üresség, gyorsan öl, észrevétlen,
Belédszivárog, báb leszel, tehetetlen…
Hideg nyugodtság önt el, majd felperzsel.
Kilúgoz. Feleszmélsz, rohansz, de elkésel…
Megfojtja levegőért kapkodó érzéseidet,
Emlékek közé, mélyre temeti őket…
Letisztult, hűvös logika vezet.
A szív hallgat, az Úr az eszed.
Mész tovább, s teszed mit tenned kell!
Félre az erkölccsel, érzelmekkel!
Elzárt kőkút mélyén mégis fény pislákol.
Hozzá menekülsz a Világ zajától.
Hiába vagy Árny, fényből fakadtál!
Fény vagy magad is, hát világítsál!
7 hozzászólás
Tetszik, ahogy a mélyen kavargó érzelmi viharból mégis felcsillan a remény.
Remény mindig van! Csak meg kell látni, és találni!
Köszi!
Serafis
Kedves Serafis!
Árnyék , és fény…örök téma..
Beleszóltál ebbe a témába, és szerintem talált!!!
Gratulálok sok szeretettel!!
Nagyon nagyon jó!
Üdvi: d.p.
Szia!
Nem tagadom, elolvastam párszor ezt a verset.
A közöny lángja a fénnyel szembeállítva olyan kontraszt, melyet megfogalmazni szinte lehetetlen. Neked sikerült, melyhez ezúton szeretnék gratulálni neked.
Szia!
Én csak örülni tudok, hogy minél többször olvastad a verset… 🙂 Az éles kontraszt….hát köszönöm….nem tudtam, hogy ez így fog sikerülni.
Minden jót!
Serafis
Kedves Serafis!
Nagy igazság rejlik az utolsó két sorban! Tetszik a versed:)
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Örülök, hogy olvastál! Hogy nagy igazság-e, ki-ki döntse el maga…
Örülök, hogy tetszett.
Serafis