Arspoetica

Oly furcsa az én világom,
Nem értem magam sem ezt,
Miért nem vagyok olyan én is,
Mint más átlag-emberek.

Miért kell énnekem égnem?
Mért nem nyugszom soha meg?
Mindig alkotni akarnék,
S írni szebbnél szebb verseket.

Mindent, ami szép – imádok én.
A szépség lenyűgöz teljesen,
Próbálnám versben megragadni,
Mi abból elveszne -, meglegyen.

Nem utánzok én senkit sem,
Saját világom a líra nekem,
Ami manapság nem divat már,
S talán így nem is ír senki sem.

Divat vagy nem divat, mit számít,
Én csak a szépet keresem,
A líra az én világom,
A gépkorszakban is meglelem.

Az emberi lélek szavát,
Mi tárgyi dolgokon túlvezet,
A megmagyarázhatatlan érzést,
Amelyet nem tudnak képletek.

Színes, képes világot festeni,
Benne érzések zajlanak,
Mely lágy zsongásban nyugtatón hat,
S felébreszti az álmokat.

Hogy ki olvassa verseimet,
Sok furcsa érzés hassa át.
Az én világomba érkezzen,
De megtalálja ott önmagát…