Aszály

Játszom, hogy nem érdekel,
Játszom, hogy nem téged ölel
Nem téged vár, nem téged hív
Idebenn az őrült szív.

Őrült, megőrült, beleőrült…
Fehérből vörös lett, majd megőszült,
Nem érzett, aztán robbant, és…
A robbanást követte egy váratlan törés…

Véres, éles, apró szívdarabkák szerteszét,
Eresztve el lassan régi melegét
Annak az érzésnek, hamar kimondott, hitvány, átkos szónak,
Amitől hajdan ringott a szív tengerén egy apró papírcsónak.

Csak ringott, s nem is ringhat már,
Mert nincs szív, nincs tenger, és nincsen ár.
Néma kiáltás száll a kiszáradt tenger helyén,
Ahogy az utolsó gondolat siklik át a haldokló fején.

A végső kiáltás kér. Könyörög, hogy maradj,
Hisz megszűnt az értelem, megszűnt az agy,
És értelmetlent kér a lélek, mert nincs több szabály…

Eltűntek, ahogy a bőség helyére érkezett a pusztító aszály.