Hol áradó a szív, s a józan ész
felülkerül szövétnekén a gőgnek,
hol él a vágy, ölelni tettre kész
kezek fonódva engem átölelnek,
elérhető csak ott vagyok csupán,
nyitott a büszke, ámde tiszta szóra,
ahol nevelgetett anyám, s apám,
tanítva mindenek felett a jóra.
Szirének énekére nem hajol
gerincem és nem olvadok meg arra,
hajóm sosem kötöm ki ott, ahol
viszályt feszítnek ostobán, dacolva,
hol átkozódva fúrja át magát
a kény, tiporva kerteken keresztül,
ahol reményeinkre balgaság
sötét homálya oly kevélykedőn ül.
De százszor is megállok ott, ahol
az éhezők jajongva-félve sírnak,
ahol megannyi védtelen honol,
ahol sajog, s vigaszra vár a bánat,
közéjük ülve ételem velük
megosztom és a könnyeik letörlöm,
s ha majd a vég fokán az óra üt,
keresztem is maradjon itt, e földön.
3 hozzászólás
Kedves Imre!
Nagyon nemes,önzetlen gondolatok:
“De százszor is megállok ott, ahol
az éhezők jajongva-félve sírnak,”
Melyeket tett követ ( ami a legfontosabb)
“közéjük ülve ételem velük
megosztom és a könnyeik letörlöm,”
Gratulálok!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor,
köszönöm, hogy olvastad versem és véleményt írtál róla.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre,
bravúros ez a versed is.
Olyan könnyedséggel hozod az ötös és hatodfeles jambusokat, hogy cseppet sem érezni a kötöttséget. Így kell szabályok között szabadon szárnyalni. 🙂
A témához illik a forma, a soráthajlások pedig még emelnek rajta.
Mindig nagy örömmel olvaslak.
Köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin