Ez volt az én saját grundom,
Az ő gondja az én gondom.
Ha véres lett is tenyerem,
Vagy lassan teltek az órák,
Velem voltatok, cimborák.
Bűnben is néha, de velem.
Már minden titkát ismerem,
Árnyéka volt rejtekhelyem,
Szürke kockaházak között
Mint rozsdás mozdony dübörög
Az idő, s ahogy elszelelt,
Lassan, de emberré nevelt.
Kopár, kietlen, kőkemény,
Nem nő rajta fű, se virág,
De nekem ez a nagyvilág.
Szürkeségében is enyém
E Fourier-falanszter,
Az adyvárosi flaszter.
9 hozzászólás
Nagyon szép emlékezés gyermekkorod világára. Gratulálok, Arnodre!
Köszönöm szépen Colhicum! különösen azt, hogy rendszeresen benézel hozzám!
üdv
Ami a Tiéd, az az is marad.
Szépen írtál Magadról, jó volt olvasni, egy ilyen fiatal verset!
Gratulálok Neked!
Köszönöm, dinipapa!
Nekem is nagyon tetszett… a gyerekkori flaszterek örök nyomot hagynak a szívünkben…ez a nyom meghatóan jött elő a versedből számomra!:) Gratulálok!:)
köszönöm, sleepwell!
A fiatalok "lazasága", viccei, háborúi, verekedései jutottak eszembe, amik mind a kockaházak között zajlanak. Nagyon jól átadtad ezt a hangulatot, jó a megfogalmazás-nincs benne semmi szleng, vagy trágárság, ezek nélkül is tudtál hatni az olvasóra, kicsit belevilágítani egy másik életszakasz rejtelmeibe. Tetszett a versed!
H.
Kedves Hayal!
Örülök, hogy ezek a dolgok jutottak eszedbe, mert valami ilyesmi járt az én fejemben is, mikor írtam.
az oktalan trágárság pedig a szépirodalomban szerintem felesleges…. és itt most nem volt okom használni….
üdv
Arnodre
Jó vers, igen.