A csendesség átjárja az éjszakát, nincs miről szólni,
Csak újból magamat veszteném el, s meg kéne óvni.
De hiába, hisz ellopják az álmaimat, s magukévá teszik,
Ha nem adom önként, hát erőszakkal elveszik,
Vagy úgy fosztanak meg tőle, hogy észre sem veszem,
Tudom, ha vigyázok rá, én is jobban teszem.
De nem tudom óvni vágyaimat, én is gyenge vagyok,
Mégis nélkülük úgy érzem megfagyok.
Hiába. Tudom, ami utoljára meghal az a remény,
De bennem vagy másban: az ami az enyém?
Add vissza nekem, az én álmom, én teremtettem,
Az álmok kútjából erővel merítettem,
S nem is neked szántam, mikor megosztottam veled,
Az enyém volt, s már nem az:. A te egyik feled.
De sosem lehet tiéd, ó, ne hidd,
S nehogy túl messze vidd,
Hisz utána megyek én, s visszaveszem,
Előled, s mások elől biztonságba teszem.
Senki sem találhat rá többé, egyedül az enyém lesz,
Mert én alkottam, s hiszek benne: még ha csak álom is ez.
2 hozzászólás
Tetszenek a verseid!Mély gondolatokat váltnak ki.
Üdv.
Köszönöm Szejke, és örülök, hogy tetszenek! 🙂