Az alparéti csata X-XI. ének

Tizedik ének

– Igen?! Elfogadom! – szólalt meg Nagy Antal. –
– Nem én győztem, de mi! Közösen a haddal.
Ott leszünk hét végén Kolozsmonostorban,
mondd meg a vajdának, hogy nem álarcosan!
Losonczi Dezső vagy, nemesek vezére.
Hidd el, hogy nem mennél most el innen élve,
ha a szívünkben a bosszú vágya volna
erősebb, mint hazánk, szép Erdélynek sorsa! –

Losonczi Dezső, a nemesek vezére,
egy fél lépést lépett, először előre,
azután megfordult, s rohant le a hegyről.
Nagy kacagást hallott ott lenn, odafentről.
Később meg, hogy " Éljen Budai Nagy Antal!"
Kísérte a tábor, útját gúnykacajjal.
Kolozsvárott a vajdának ennyit mondott:
– Ott lesz, ezt ígérte! Láttál íly bolondot? –

Eljött a hét vége, a tárgyalás napja.
Antalt elkísérte kétezer parasztja.
Vele jött Benedek, a diódi bíró,
Miul a favágó, szaga, mint az iró.
Gál Lacus is ott volt, meg még tízen mások.
Az asztal két végén ültek a pennások.
Szemben meg az urak, föveg a fejükben,
csak egy ép gondolat sem fogant eszükben!

Ha ők nem szólaltak, szóltak, akik jöttek.
Megmondták, hogy ők már mindenről döntöttek.
Kilencedet, dézsmát, fizetünk egy évben,
de mindig csak egyszer, békesség fejében.
Úrdolgát a paraszt végez a határba',
de azt is csak egyszer, a többit napszámba.
Ha pedig a paraszt nem adós urának,
oda megy, hol jobb lesz a pereputtyának.

Felhorkant a vajda:- Mit? Hogy költözködni?!
Ahol többet adnak, ott megtelepedni?
Hát ebből nem esztek, ezt alá nem írom,
amíg a kardomat még emelni bírom! –
De most Lépes püspök tűnt a szeme elé.
Azt a ravasz arcot vonta maga elé.
Felszólalt: – Hát igen? Csak ezt akarjátok?
Egy-két feltétellel meg is kaphatjátok!

Bízzunk az Istenben, aki erőt adott,
hogy megérhettük mi ezt a mai napot.
Felírtatok mindent, pennások, deákok?
("Úgyis összetépjük mind, amit firkáltok!")
Tehát jó feleim, íme meg van kötve
az egyezség ami összetart örökre.
Írjuk alá mind, hogy meg legyen a lapon
pecsételve amit kötöttünk e napon! –

Tizenegyedik ének

Odament a vajda a nagy pergamenhez,
úgy írta a nevét, hogy tolla spriccentett.
Teleszórta a "nagy " nevet kis pacákkal,
a deák meg ráment a porzólapáttal.
Mire a sok port, mit rászórt a levélre
lefújta, a vajda nem ismert nevére.
De ugyanúgy tett a többi úri fajta,
hogy ki írt itt alá, meg nem látszott rajta.

A másik oldalról is csak kettő, három
név volt olvasható, többi: ákombákom.
Vagy még annyi se volt, csak talán egy kereszt.
Az volt fontos, hogy a létszám megegyezett.
Annyi név, meg kereszt volt oda leírva,
ahányan ott voltak Kolozsmonostorba'.
Budai Nagy Antal, a végzést bevárva,
a vajda elé állt, végre valahára.

– Vajda uram! Négy év előtt azt ígérted,
majd hogyha lesz rangom, birtokom és pénzem,
akkor álljak eléd, enyém lesz a lányod.
Remélem, hogy adott szavadat megállod! –
– Budai Nagy Antal! Négy év hosszú idő!
Változik az alatt a férfi és a nő.
Lányom, amit ígért, s szerelmet feledve
nemrég lépett be egy szent apácarendbe.

Így az ígéretet, amit akkor tettem,
én biz' bánatomban rég elfelejtettem.
Fáj az, hogy nincs fiam, hogy kihal családom,
nem lesz már több Csáki, csak majd oldalágon. –
Itt a ravasz vajda, mintha tán könnyezne,
arcát tenyerébe mélyen elrejtette.
Nagy Antal csak nézte, hogy komédiázik.
Látta, hogy itt vele hiába vitázik!

Otthagyta a vajdát, nem is köszöntötte,
hiszen az indulat majdhogy elöntötte.
Vitte szíve búját vissza Bábolnára,
rávetette magát medvebőr ágyára.
Nem tudott aludni, hanyatt dőlt, s a kezét
feje alá tette. Tudta, hogy nem segít
itt már senki rajta. S ha maga nem indul
Ilonát keresni, meghal itt, a kíntúl.

Csak tudja meg, hol van! Aztán majd eléri,
hogy tudjon a lánnyal valahogy beszélni.
Nem lehet az igaz, hogy elfordult tőle.
Itt lapul keblében a zálogkendője!
Mert ott Kolozsvárott biztos, hogy titokba'
dobta ki a kendőt, de mégis kidobta!
Így hát a zárdába erőszakkal vitték.
Talán emiatt még fel sem szentelhették!