Az élet útján

Szétszakított csendek árnyain
szóródnak a fények,
és követnek az idők irányai
szirteket
szélűzte ormokon ott,
hol ragyognak
a messzeségek bércei
fel a kéklő egek felé,
szállva tova parttalan homályokon át.
S követnek sodrásokat csillagok közé oda,
hol terjeszkedik a tengernyi sötét,
s felgyúlnak a terek magányai,
mikor az éjek lüktetőn vonulnak,
vajúdva elterülve
és voltakba merülve.

Nézd!
Ott a kövek mily sötétek,
mily mélyülőn száll ott a szó,
mikor ábránd és idő együtt vonul,
mikor létünk pillanatai
a múlton sóhajjá lesznek.
Sóhajjá azok a szavak,
amiket ki nem mondtunk soha,
melyek valaha feszítették
képzetünk vágyait,
érezve titkait a valónak.
Mely valóság írva van abban a láthatatlanban,
mely közelít felénk mindenkor,
amit látnunk kell szívünk szemeivel,
és hinnünk a sejtések irányait.
S lelni békét e békétlen világban,
feledni azt,
mit nem tudunk elhordani,
mert az ember mily gyenge.

De nézd!
Mily kevés a felismerése is sokszor,
csak néz, de nem látja azt,
mi felett virraszt.
Keresi értelmét a létezésnek,
mégis begubódzik félve,
mert fél az eljövendőtől,
s ezért rémálmok gyötrik,
mert semminek érzi önmagát
az élet lényegében.
Pedig hogy vigyázza álmait az éjben,
s akkor hogy tudott remélni,
amikor gyermek volt,
amikor vágyain ott lengett a felismerés,
hogy él,
hogy szíve dobog,
hogy mindenné lett vágyain az ifjúság.
Mert minden emberben
egyszer felsejlik az élet,
s annak iránya,
mert menni kell az úton,
az életnek útján,
nem leszakadni,
s nem félni felettébb attól,
amit az évek kívánnak láttatni
a súlytalan időn.

De tudd meg, óh ember!
Minden út egyszer elágazik,
ha nem egyirányú.
S az élet útja is sokszor elágazik,
s döntenünk kell, merre megyünk,
de előtte ábándjainkban ott kell lennie
a megfontolásnak,
mert nem lehet csupán öncélú rohanás az a lét,
melynek lényegét értened kell.
Értened törvényeit a szívbéli értelemnek,
mi vezeti ösztöneid indíttatását,
bejutva sejtjeid világába
minden megérzett s bizonyított reményed.
S mikor a késztetés
megindul gondolatodban,
elindulva tetteid világa felé,
akkor lépteiden
elindul a vágy menni az úton,
abban a létező időben,
miben harmóniát vélsz látni s felfedezni.
S e harmónia tesz téged boldoggá,
mikor benned a szív gyönyörködik
a megtalált örömben,
mert rájössz,
hogy vezet a létezés
nem csupán ösztönbeli vágya.
S felismered,
neked küldetésed van
útján a létezésnek, mely ez:
Teljesíteni annak akaratát,
aki alkotta a mindenséget,
mely akarat kell vágyaiul
minden embernek lennie
célként az életben,
egységet alkotva
az élet lényegében!