és nyirkos csönd van
minden zugban.
Elnyúlva hatalmas ágyán,
mint egy bálvány,
a várúr most végre
készül a kélyre.
Előre élvezi,
a gyönyört, mi jár neki,
tág orrlikán a levegő
szuszogva jár ki-be,
s reszkető
keze térdén matat,
mint veres fejében a gondolat.
Nyálazva lesi az ajtót,
hogy szolgája kitárja,
hisz övé lesz a szűz
első éjszakája.
Belép a lány, arca mint viasz,
mint akit vadkan riaszt,
mint rút halálra,
készül a gyötrelmes nászra.
A félelem ruháján átremeg,
halk köszöntést rebeg,
s térdre hullva
fölnéz az úrra.
Gőgösen szól a vad kan:
Hát a mátkád hol van,
látni akarom!
S int a szogának:
Hozd őt is, te barom!
S mig ők ketten csönbe zárva
várnak a rideg háló-teremben
térül-fordul szegény pára,
az idő röppen – s nem sokára
ott áll a leány párja.
Ifjú a lovag, a szeme kék,
mintha ottfeledve
lenne benne a nyári ég,
néz derűsen, tisztán,
olyan fiatal,
hogy még ő is szűz tán'.
Haja, mint arany búza kalásza,
s szép testére ráfeszül
bíborszín ruhája.
Most felnyög a dúvad,
szeme a fiúra gúvad,
s karmos kezét kinyújtva
az ágyra maga mellé húzza.
Int a hold-arcú lánynak,
s szava mint penge, metsz:
Te elmehetsz!
5 hozzászólás
Nekem tetszik. A formája és a rímek is. Nem vidám, de ügyes írás, előttem azonnal megjelent a kép.
üdv
(láttam te is jártál az AMFnél)
Az jó, mert a képet akartam…igen, jártam 🙂
Kemény világ volt az….
Ezt te is rendesen kifejezted…
És azóta nem sokat változott…:) Köszönöm a figyelmed!
Kedves aquarius!
Milyen jó, hogy már ilyesmi nincs. Durva egy világ lehetett. Jó hogy akkor még nem voltam.
Belegondolni is szörnyű.
Üdv: Ági