Az elveszett Gigász

Sztyeppe, ki nem szívlelte
a világ munkálkodását,
s az embert, ki törekedik
s a főáram bakjáról ugatja a
tegnapot és kukorékolja a holnapot,
egy nap ment és kiült az
ismert világ szélire.
Köpenyében mélyre gubbaszkodott,
elefántfülekkel hessegette el a
tér elnyelő erőit,
a zajokat és a kacsokat,
mik a világ robaja felől jöttek.

Már csak utazók, kik
a válaszok szétgurult
almáiért menetelnek,
(mert a tudás fájáról
nem elég egy falat)
keresték fel sívó magányában:
ki ez a hegymagas alak?
Kikezdi-e az idő, és
az önemésztő savak.
Kit nem zökkent vihar,
kit ki nem beleznek vélt igazáért,
kit nem térít lárma, ellentét.
Mi úton jár hát, hol érni lábnyomát?

De Sztyeppe már nem felelt szavakkal,
tettekkel pedig sosem akart.
Benső gubójában nem építkezett,
hanem bontott, minden falat,
mi benne akadt, és gondolatati vadlúd
rajai kerengtek benne landolatlanul.
Az elme és a szív, a zsigerek, az akarat
és a vágyak között mindent ledöntött.

A szél benne pihente ki magát,
hisz nem gabalyodott bele semmibe,
a víz megtisztult átcseppenve rajta,
végre lazíthatott örökös futásán,
a föld már csontjáig morajlott,
s tűz nem perzselte többé.
Végül egy nap, mikor már
minden visszaverődött,
s befelé nézve a hatátrtalanban
elvesztette tekintetét,
lebbent egyet a köpeny,
s a titán puha fátyolként
belsejére tapadt,
kitárta a világ felé kapuit,
s elnyúlt a hatalmas
síkság.