Az emlékezés tart életben minket

Az emlékezés tart életben minket,
mert múlt, jelen,jövő, mint kusza ér
a testünkben száz céllal összeér,
és behálózza lüktető szívünket.

Vagy mint patak, mely hűs forrásból indul,
és áthalad az élet erdején,
nem volt, de lett, mint fény, remény-regény,
folyóvá duzzad, lelassul vagy zúdul.

Mit sem sejtő sejt élet-rögre téved,
anyánk öléből fűként sarjadunk,
gyermekpalántaként érő agyunk
keressen majd tengernyi új miértet.

Ki az apám? Ki hozott e világra?
Miért vagyok, s mi lesz, ha megnövök?
Nem fogynak el a kezdeti örömök?
Jut-e idő munkára, dalolásra?

Anyám, te tudtad, amint cseperedtem,
le fogok gyűrni minden akadályt,
ha már számodra kihunyt a világ…
Zaja itt zúg köröttem s a fülemben.

Anyám, te láttad csónakom a vízen,
igaz, te adtál hozzá evezőt.
Pogácsád ízét éreztem még előbb,
időt megállítva a sietésben.

Anyám egy napon ugye eljössz hozzám,
s rövid múltadra úgy emlékezünk,
ahogy féltve őrzött mesekönyvünk:
vigasztalón vagy bátorítva szólsz rám.

De szép is volt, de jó most újra látni
Kereszt mellett mosolygó arcodat!
Hát nem felejtett el a kisfiad,
aki rég unokát tanít evezni!