Az én decemberem

Havazik, jéghideg a táj,
A téli szél arcomba mély ösvényt váj,
Hófüggöny hull alá, áldón eltakar,
A fehér dunna alatt, lábam nyomán
Némán szűkül az avar.

Láthatatlan vagyok, akár a szél,
Csak akkor érezhetsz, ha kezem hozzád ér.
Már látom házad: odabenn tűz ég,
Fázva, bújva egy régi képhez arra gondolok,
Vajon emlékszel-e még?

Kopognom kellene, előttem a tölgyfa ajtó,
Arcom elé maszkot formál hűsen a porhó,
A barna fához érni mégsem tudok;
Nyakamra tekeredik – szorít és húz –
Egy képzeld kötélhurok.

Félek. Oly’ régen láttalak, megismersz-e még?
Arra gondolok: nem, s máris ölel a vég…
Itt állok, topogok a lábtörlődön,
Csak remélve, hogy beengedsz újra.
Mondd, miért kell őrlődnöm?

Több száz kilométer, ez az út az én golgotám,
Bűnös voltam, megtértem hozzád. Nézz le rám!
Három év nélküled, három éves téli álom,
És bárkit találnék, próbálnék szeretni, magam
Előtt csak arcod látom.

Mégis megfordulok, inkább elmenekülök,
S ahogy a vad menekül, a ködbe szürkülök.
Talán más lettél… Nem akarom, látni, ha így van!
S nem téged szeretlek már, csak az érzést…
De az a láng még lobban.

Szorítom emléked, ahogy gyermek
Szorítja féltett játékát, s ahogy a vermek
Rejtik titkaikat. Ez jutott csupán nekem,
Emlékőrzés, visszavárás, néma remény…
Ez az én decemberem.