Az én múzsám

Mézszínű asszony a múzsám
– negyed évszázada már –
Az Ő szerelme burkán
nincs semmilyen határ…
Mézszínű asszony a nőm,
s a nap, ha pirítja,
bőre forró, mint a főn,
haját bodorítja.
Akácméz szín az egész teste.
Nem is bőr az, hanem bársony!
A természet jól kicselezte,
ebbe öltöztette nyáron.
Vaddohány – virágméz árnyalattal
Hosszú sörénye koronája,
porcelán füleit gonosz akarattal
minduntalan bugyolálja.
Tenger az, mely a partra hullámot ver,
festetlen arcát, mint ráma egy képet
beszegni mer,
De nem haragszom érte, gyönyörködöm.
Beletúrok néha fojtott szenvedéllyel,
s amíg vár a számtalan öröm,
ez méltó elégtétel.
Nem csak színe méz, az illata is az,
az íze is, unni lehetetlen nektár,
s mint az incselkedő, játékos tavasz,
néha elfut egy picit, de aztán megvár.
A múzsám – a mézszínű asszonyom -,
ránctalan képet hordoz bennem,
bársonyán pusztul, kiég a gyom,
nem él meg a tökéletesben.
Annyi mindent elvett tőlem az Isten,
de megszánt, s nem koncot dobott;
Egy mézszínű múzsát,
s vele ezernyi boldog pillanatot.