Volt egyszer egy kiskakas,
kukorékolt reggel,
arra ébredt vidáman
hajnalban az ember.
A fényes nap hírnökét
szerették a népek,
akik korán keltek fel,
s munkájukból éltek.
Mindig korán lepihent,
és elsőnek ébredt,
pontosan szólt hajnalban,
egy percet sem késett.
Ám egy napon rigókat
hallott énekelni,
s úgy döntött, hogy a kedvét
ebben fogja lelni.
Megtanult hát sok szép dalt,
úgy várta a reggelt,
s a kiskakas hajnalban
lelkesen énekelt.
Ám de senki nem ébredt
bármilyen szép dalra,
csak visított a malac,
tajtékzott a pajta.
Éhes volt a sok állat,
hápogtak a kacsák,
keservesen mekegett
a kis kecske-család.
Hasára sütött a nap,
s felébredt az ember,
lemaradt a dolgával,
elaludt ezegyszer.
Összegyűlt sok munkája,
kapkodhatott estig,
megijedt a kiskakas,
elbujdosott Pestig.
Bizony szidták, átkozták,
agyonverték volna,
de megbánnák, mert többé
a kakas nem szólna.
Reggel haza somfordált,
s mire a nap támadt,
kukorékolt hangosan,
ő a lakosságnak.
Ébredtek az emberek,
s elszállt nagy haragjuk,
ismét áldás követte
munkájuk, s a napjuk…
Mi ebből a tanulság?
Az az élet rendje,
mindenki azt végezze,
mire lett teremtve!