Még szállong a sötét,
mint szélfújta szappanbuborék
a Tisza fölött.
De föllobban az ég,
a vízre ráterül a nap,
s a reggeli madarak
kihúzzák csőrüket
a szárnyuk alól.
Kurkásznak kicsit a toll alatt,
majd sorban elúsznak,
mind egy irányba.
Ember a parton, egyedül.
A tőle függetlenül
éledő világnak
nem része már.
Útjából kitér egy madár,
félrehajol a fa ága,
a fű tetszhalottnak teszi
magát a talpa alatt,
aztán újra nő.
Csak a föld fogadja vissza majd,
hogy megeméssze,
ha eljön az idő.
9 hozzászólás
Kedves Kati!
Nagyon, nagyon tetszik a versed!
A zárás koronát tesz rá.
Üdv, Ildikó
Még valami.
A zárás elgondolkodtatott.
Az ember éltében káros, holtában haszontalan a Földnek. Mint egy zárvány.
Szeretettel: Ildikó
6 milliárd urna is rengeteg helyet venne el az élőtől.
Kedves Ildikó!
Örülök, hogy tetszett a vers. Sajnos, életében több kárt okoz az ember a természetben, mint halála után. Nem akarja észrevenni, hogy saját maga alatt vágja a fát.
ui.: Az urnákat ki is lehet üríteni.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Sajnos, vagy nem sajnos, de lassan, sőt egyre inkább úgy élünk Földanyán, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Az emberi önzés határtalan. Meg a szűklátókörűség is. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati
Jó vers! Üdv.: ÁE.
Köszönöm Emil.
Üdv: Kati
Tisztelt szilkati!
Nagyon tetszik a verse.
Igazán gondolatokat ébreszt……
Hogy mikor kezdődött el az idegenedés….?!
Szomorú ez ….
Tisztelettel: Alkonyi
Kedves Alkonyi!
Örülök, hogy tetszett a vers.
Valószínű, akkor kezdődött, amikor az ember nem találta elég jónak a természetet, és megkezdte mesterségesen átalakítani. A saját törvényszerűségei szerint működő környezetébe olyan durván avatkozott be, hogy visszafordíthatatlan károkat okozott. De nem tudálékoskodok tovább.
Üdv: Kati