Nem emlékszem, miért is álltam meg ott,
hirtelen olyan furcsa érzés tört rám,
hogy lassítanom kellett az iramot ,
körül is néztem, valaki szólt talán?
Aztán megláttam, a hirdető alatt.
Öreg hölgy magában az utcasarkon,
csak szódásüveg-szemüvege csillant,
míg a hajnali városi forgalom
vakon, s közönyösen rohant mellette,
és a tömeg, mintha átlátszó lenne,
észre sem veszi, csupán kikerüli.
Kartontábla fedi ölét:
Kérem adjanak némi pénzt,
holnap kórházba kell mennem.
de ma még semmit sem ettem.
A földre dobva hanyagul hever még,
egy szerveiről készített röntgenkép,
a kitárulkozás tán szégyentelen,
és a szánalom nem a természetem.
torok köszörülve most mégis megyek,
és vajas dobozába húszast ejtek.
2 hozzászólás
Kedves Boszika!
Szívszorító történetek egyike versbe szedve. De kár, hogy nap mint nap az utcán valóságban is szembesülünk mindezzel.
Szépen megírtad, gratulálok! Üdvözlettel: Szilvi
köszönöm Szilvi! :))