Sétáltam a folyóparton így, csak egymagam.
Kavicsokba botlottam ott unos-untalan.
Ez itt kerek, az ott lapos,
S a másik gömbölyű,
Az éppen mintha kalapos
Lenne,
S ez ferde tengelyű.
A fűz alatt, s a nád között pihennek gondtalan,
Nem sajnálja őket senki, bár mind hontalan.
Megsajnáltam őket, kik hevernek itt vadon,
Úgy döntöttem, mindet egy halomba felrakom.
És sárból készítek falat,
Magasra emelem,
A kavicsokat a fal alatt,
S mögött
Egy várrá rendezem.
És kavics őrök néznek majd ki kavicsablakon,
Öreg kavicskutyák ugatnak hangosan, s vakon.
S a várban királynő leszek, és te a jó lovag,
És minden szó, mi hozzám elér, arany hódolat,
Ülök a kavicstrónomon,
És fenséges szemem
– elhagyva sáros lábnyomom –
Színes
Szemedbe rejthetem.
Kavicspalástom felteszem, és le a gondokat,
S fenséges ajkam ízleli szerelmes csókodat.
4 hozzászólás
Szia!
Csodálom, hogy ehhez még nem írt senki, szerintem nagyon jól sikerült. Jól felépített sorok, rímek és ritmus, talán csak azt hiányolom, hogy a végén nem tér vissza a "mesevilág" a valóságba.
Üdv,
Poppy
U.i.: Ja, és a cím isteni, nagyon megtetszett! 🙂
Ez annyira jó, hogy én sem értem, miért fullad érdektelenségbe!:(
Tisztán láttam a képeket magam előtt 🙂 Az öreg kavicskutyákat is!
Elém most hozta a "Véletlenül" – ezért én véletlenül most éppen olvasom.
Nagyon érdekes, szép a vers és jó is, én is csak kérdéssel kezdem: Vajon miért nem írtak sokan ehhez a vershez. Pedig nagyon különleges, én is szeretettel olvastam: Kata