Lánca se csördül,
Ránca se lobban,
Hogyha titokban
Felnyög a bú.
Mint a magányos
Fény, ha sötétben
Elveszik éppen,
Oly szomorú.
Sírna, de nincs már
Könnye, kihullott
Mind az a romlott
Bú-folyadék.
Néha a földbe
Bújna talán, vagy
Futna, hiába:
Nincs menedék.
Most, hogy aléltan
Fekszik a földön,
S várja, mikor jön
Érte a vég –
Egyszer a kíntól
Megmenekülni,
Szépnek örülni
Látjuk-e még?
8 hozzászólás
Nagyon jó a versed ritmusa. Örömmel olvastam, nagyon szép:)
Üdv: Colhicum
A daktilikus sorok lüktetése nekem is tetszik, de az én figyelmemet el is vonta rendesen a tartalomról. Ami viszont másodszori olvasásra kicsit homályos számomra, a címet se magyarázza teljesen. Majd még jövök.
Üdv,
Poppy
Nagyon szép ritmikus vers! Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Remek ritmusú versed tetszik, nekem formai és tartalmai szempontból is.
Graulálok hozzá! Továbbra is írjál sok szép verset!
Szeretettel: Kata
Köszönöm szépen mindenkinek!
Poppy: A kritika jogos. Anno egy hangulatot próbáltam leírni, az egyébként véletlenül rám találó ritmusnak meg úgy megörültem, hogy utána a mondanivaló tényleg háttérbe szorult.
Kata: Köszönöm, ígérem, igyekezni fogok!
Üdvözlettel,
Travis Bates
Kedves Travis Bates!
Nagyon kellemes volt olvasni versedet!
Előttem lévő műértő kollégáim már mindent elmondtak.
Gratulálok!!
Üdv. Metal Koala
Kedves Metal Koala!
Köszönöm szépen! Nekem meg nagyon tetszik a neved!
Üdv,
Travis Bates
Tényleg nagyon jó, dallamos vers. Öröm volt olvasni. 🙂