Az új tavasznak édes ízét,
sodorja langyulón a szél,
a kertemen terítve mind szét,
rügyet fakaszt, alig beszél,
pedig ki lenne más, ha ő nem,
ki tél hideg fagyára ma,
a dermedett tekintetekben,
a válaszával oldana?
Ki lenne más, ki balga sorsunk,
emelve most magasra fel,
elérje, hátha jobbra fordul,
s a bűneink feledje el,
ki lenne más, ki bús fejünkre
bocsánatot derítene,
ki reszkető, üres kezünkbe
kies jövőt felejtene?
Vajon maradt-e annyi sanszunk,
hogy új tavasznak illatán
ma végre újra lábadozzunk,
s az Úrnak égi asztalán
megint terítsenek minékünk,
miként elődeink elé,
vagy álom ez, mi végleg eltűnt,
e látomás az ördögé?
2 hozzászólás
Igen, a tavasz a remény évszaka. Újjáéledő természet, újjáéledő remény.
Bár a vers végén elbizonytalanodsz és kérdéseket teszel föl, egészében mégsem pesszimista a versed.
Szerintem biztosan maradt esélyünk.
Tetszik a vers ritmusa, a rímek, a sorsunkon való elmélkedés.
Gratulálok! Klári
Kedves Klára!
Köszönöm, hogy versemnél időztél.
Barátsággal, Imre