Az utolsó

Na, az a helyzet, hogy így már értem. Csakhogy a kérdés az, hogy valóságosan valódi halálról beszélünk-e, vagy pedig másodlagos jelentéstartalommal bíró, költői képként funkcionáló halálról. A valódi-valóságos halál előtti két perc szerintem ugyanis nem így játszódik le…bár még eddig nem haltam meg soha…nem is kívánok…és Neked sem tanácsolom. Ugyanis a hirtelen halálnál (baleset, stb) nincs két perc, de még két másodperc sincs elmélkedni, -csak egyetlen feltoluló, mindent elsöprő döbbenet: kész, vége, megszűnök. A "hosszú" halál-/tusa/ pedig, ha beteg az ember, vagy végelgyengülésben hal meg, ahogy én láttam és érzékeltem, nem ad módot arra, hogy az általad vázolt érzések, gondolatok előjöjjenek. Legtöbbször valami belső fikció: vendégeket várunk, megjöttek már? Igen, meg, valaki már ott áll az ajtónyílásban….szólj neki…még nem terítettem meg….
Ez nem kitaláció, Janka!
De viszont amit írtál ettől függetlenül jó, és megint tetszik. A költői képeknek nem biztos, hogy kell, hogy közük legyen a valósághoz. Elég az, ha, amit közölni akarnak, azt én, mint olvasó be tudom fogadni. A befogadás alatt nem a megértést értem. Nekem sokszor akkor is tetszik egy mű, ha nem értem…a képek egyedisége asszociáció-sorozatot indít el bennem, s kilyukadok valahova, nem biztos, hogy oda, ahová, az író akarta, hogy kilyukadjak (=nyitott mű)

Szia: én