Lelt ami lelt, tudom. Ez meg fog változni e naptól?
Már sose jön ki a számból ez az íz, ez az új?
Bármi lesz, én visszább vágyom, mert száz tavasz így szól:
“Semmi az én csoda bűm, néked igém elavult.”
Kaphat-e ember, lám, még több ily kellemet akkor,
Hogyha az arcomon át látni, mi rég zavaró?
Én lennék a hibáim oka? Tréfára veszem tán?
Ássuk el azt, ami fáj, lepje be hótakaró!
Tényleg fennáll már probléma, vagy én teszem azzá?
Nem tudom itt mi valós, vágyok e vágyak után.
Tárgya, talánya a régmúlt, és a jövő, ami álom:
Félholtan él jelenem, s untat a várakozás.
Hozd hát azt ásót és fogjunk ím neki bátran!
Küzdök egy életen át, földdel is, hóval is én!
Én, én, én, vagyok és voltam már régen is, pont így-
Múl az idő, de nem én álltam az út közepén.
2 hozzászólás
“Ássuk el azt, ami fáj, lepje be hótakaró!”
A hóval csak az a baj, hogy elolvad, de a mondanivalóját értem és csak poénnak szántam ezt az olvadást. Viszont olykor hiába próbálunk valamit jó mélyre ásni, időként mégis a felszínre jut.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Panna!
Nagyon jó kérdések:
“Tényleg fennáll már probléma, vagy én teszem azzá?
Nem tudom itt mi valós, vágyok e vágyak után.”
Sokszor vagyunk így az életben!
Gratulálok:sailor
Szép napot!