rongyolt kendőm, gyűrkös lelkem,
s tört-fehéren testemre kiakasztva,
megadva magát is
büszkének maradva,
lengjem, lobogjam szakadatlan,
hogy megszaggatva,
porban húzva is ember maradtam.
Késő-e már, hogy visszaküldjem,
szétesett térben, porló időben,,
elmúlt évek gyilkos meredélyén,
vesztett vágyak feneketlen
tavának mélyén
is átzavarva,
s e szörnyű vágta végén
mégis igaznak maradva,
azt, hogy köszönöm
3 hozzászólás
Kedves aquarius!
Belepillantottam néhány remekművedbe és ím, egy egyedi különlegességre akadtam!:) Elmondhatom, hogy mit éreztem a versed olvasása alatt? Többször is elolvastam, s mindahányszor úgy éreztem, úgy kell szavakba mondanom, mintha a két versszakot, két hatalmas levegővel kellene egybefüggőn mondanom… Mondd, így is született meg, ezzel a gondolattal a költői vénád sarjaként? Vagy, esetleg másképp, mint ahogy én gondolom? Ha másként, hogyan?
Minden esetre, a többszöri olvasása után, többszörösen tetszik is!:))
Üdv: Papaja
Csak úgy jött, egyszuszra…köszönöm a figyelmedet. Üdvözöllek: Zsuzsa
Nem késő, sohasem késő, míg van élet! Gyönyörűséges vers…. grat! Kalap le! 🙂 üdv