S ím jő:
mély-tüzű pillantása égető.
ékkő szeme ragyog, fénylik napként,
asszonyok halnának korall-ajka mosolyáért.
selyem haja hullámai: mint fényes tenger,
arany válla széles, karja felér egy sereggel,
törzse, termete, mint karcsú, erős éger,
bronz lába löki, szembeszállni holttal, élővel.
gyöngy-fogú nevetésétől reszket a táj,
csupa merész izom, vágy, veszélyes báj…
hű szíve dobbanása forró tűz és láz,
messze-halló, babonázó ércharang-zúgás.
három fegyvere, mi ellen nem győzhet senki:
bátor erő, fájó szépség. s elméje éles lángjai.
Szívem százezer dob mély hangján szól,
ha látom előlépni fényből, homályból
csontjaim mélyén érzem a hőt, olvadást,
szavára, testére kínzó éhezést-szomjazást…
a földön van a menny, kezemben minden boldogság
ő az enyém, én az övé – miénk az örökkévalóság
3 hozzászólás
Szép! Antik félisteneket juttatott eszembe… és az az érzésem, hogy itt valaki nagyon szerelmes! :))
Egészen jól alakul Suhanó a vers is és remélem a "másik"
dolog is !
grat:ruca
Szijjjjja
Lassan 3 éve hogy megismertük egymás(t) verseit
Örömmel emlékszem arra! : )
Ebből a versből már érzem, hogy a fiatal lány helyett már egy érettebb nő érzései bontakoznak ki!
Szép vers!
Gratula
Remélem, hogy ez az érzés még tart és kívánom sokáig tartson!
Baráti üdvözlet
Szirom