Félrehajtott fejjel
az eget kémlelem.
Pengék a csillagok.
Várok, itt vagyok
kiüresedett aggyal.
Késik az arkangyal.
Napkeltekor
szememben
véraláfutásos
ág-bog a hajnal;
néhol elejtett folt,
akár a kiköpött fog,
villan fehérsége is.
Nincs a teremtésben
semmi, ami édeni.
Leláncolt az isten is;
porhoz, röghöz kötött.
A Föld is idegen,
kering ugyanazon ellipszisen,
mint közöttünk a közöny.
Nem jött el semmi új.
A múlt sem távozott.
Akár a kényszeres vándorok,
csak a kertekben gázoló
koravén, örökké ősz
évszakok térnek vissza.
Kincs helyett meddőt
jelez a torziós inga.
Az idő- és tériszonytól csatakos
Itt és Most: rég honos hontalanság;
elvadult csodák szemérme csak.
Az egykor istenként dicsért Nap
könnytelen emléke után marad
az üresség. A hiány ásít rám.
Parancsszavak záporoznak: e világi dogmák.
S aláaknázott szíveken járkál, szíveket zúz
Lucifer a Sátán, és a legyek ura Belzebub.
4 hozzászólás
Nahát, kedves János, ez a versed is nagyon tetszett.
Mert az értés, a versben megfogalmazott gondolatok labirintusában sem tud elveszni és a képek is lenyűgözően benne. A cím is nagyon eredeti.
Üdvözlettel:
ildikó
Kedves Ildikó!
Nagyon örülök, hogy tetszett az írásom.
Üdv.:SzJ
Kedves János!
Lehet, hogy ezen vitatkozni fogunk, de én azt mondom, hogy ez a vázlat nem is baljóslatú, hanem inkább remek.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Örülök, hogy tetszett a vázlatom.
Szeretettel:SzJ