balladásosdi

számtalan hibámat
nem számolom tovább,
jó volna aludni
hosszasan és némán.

jó volna aludni
vetetlen álmokkal,
holdtalan éjszakán
csendben meg nyugodtan.

holdtalan éjszakán,
vágyaktól mentesen
messze jár a lelkem,
nem fázik semmim se.

messze jár a lelkem,
mindenkit ismerek,
´mire köszönnének,
hirtelen reggel lesz.

´mire köszönnének,
válthatnánk néhány szót,
ők felhőkre ülnek,
van hely még közöttük.

ők felhőkre ülnek,
voltak és nincsenek,
egy könnycsepp indul el
halovány, nesztelen.

egy könnycsepp indul el,
keresi az utat,
nagy folyóvá duzzad
az öröm és bánat.

nagy folyóvá duzzad
értől a tengerig,
maskara világban
egóját nem leli.

maskara világban
életre ítélve,
saját hálójában
valóság, képzelet.

saját hálójában
szövi gondolatát,
nőként majd férfi lesz,
csodaszép délibáb.

nőként majd férfi lesz,
lehetne szeretni,
de ha magát űzi,
közbevetett semmi.

de ha magát űzi
hontalan becsvággyal,
gúnyt űz a természet
életre-halára.

gúnyt űz a természet
jinre és a jangra,
működésképtelen
hiánycikk a jussa.

működésképtelen
a kettő az egyben,
csomagol az egyik,
vonat a közelben.

csomagol az egyik,
feszíti izmait,
lélekben maradna,
elmében villámlik.

lélekben maradna
menteni a jókat,
őt ki óvhatná meg
egójától? nyíltan.

őt ki óvhatná meg?
forog a vén kilincs,
titka a zárban van,
az ajtó nem nyílik.

titka a zárban van,
kerülgetni miért?
megint nincs térerő,
ne mondjad, hogy kiért!