Jeget izzad arcom, forrók a könnyeim,
nem árny a vízen, tükrön lehelet,
tengerré dagadnak a bánat-csöppjeim,
pokla elnyeli pörös lelkemet.
Vágytól ég mindenem, suttogó szóra vár,
de csak a kályhám parázsa pattog,
a megkövült csendben hiányod nyoma jár,
szomjazom, fázom, magányban halok.
Lidérces éjszakán titkom lép sötéten,
úttalan úton, rém-rengetegben,
megtalállak Téged földön, ég ködében,
szerelem izzik majd szép szemedben.
4 hozzászólás
Szép ez a versed is kedves Ilike !
Bizony a magány sokszor ad ihletet…
Szeretettel olvastalak: Zsu
Köszönöm kedves Zsu jó véleményedet. Szeretettel ölellek. Ilike
Kedves Ilike!
Ismét a lírikus szíved egy darabkáját olvashattam ki a versedből. Szomorúság, vágyakozás, magányosság ragyogó versbe gyurmázása igényesen kivitelezett lezárással.
Szeretettel
Zoli
Zoli kedves! Elérzékenyültem méltatásodon. Valószínű, ne vedd sértésnek, a női szívek kissé lírikusabbak, mint a férfiaké. Azonban ezt észrevenni szintén nagy lélekre vall. Nagyon köszönöm. Szeretettel: Ilike