Csak gyűlnek könnyeid édes ajkadon.
Fonnak sűrű erdőt akár a vadon.
S lángot is gyújtnak hogy láthass tova,
hol ragyog a boldog vigaszság sora.
Félnek hullani mert megszáradt a föld.
Mohón inná be, s mint a cseppnyi zöld,
kapna utána, mint a száraz szalmaszál.
Lassú éggel, felhő hegyen tovaszáll.
Te hitted, hogy mindig jó, ami igaz.
S látod, cserben hagyott minden vigasz.
Most az én lelkem néked a kikelet.
Hajts hát fejet, jer, vészeld át a telet.
De Ha nincs már mi a világba kötne,
s sötét pók szemedre hálót szőne,
Csak vigyed szívem megmaradt moraját.
Várd ki véle a búnak angyal tavaszát.
3 hozzászólás
Pont erre a versre volt szükségem! 🙂
Köszönettel: Gy.
Annyira nagyon megnyugtató ez a versed… csodálatosan megfogalmaztad! Jól esett olvasni, és biztos vagyok benne, hogy vissza is fogok térni még jó néhányszor hozzá!
Üdv: barackvirág
Kedves solt!
Versed mind fomai, mind tartalmi szempontból nagyon jól sikerült. A sorvégek szépen rímelnek. szerintem verstanilag is hibátlan, bár nem vagyok igazi kritikus.
Engedd meg azonban, hogy egy tanáccsal szolgáljak: Mindig olvasd át alkotásodat, mielőtt föltennéd, mivel egy-két helyen hiányzik vessző, s közel egymáshoz szóismétlés is előfordul. Ha eolvasod, akkor biztosan feltűnik Neked is. Van mód a javításra. Ezek azonban
versed érékéből nem vonnak le.
Adatlapodat olvasva látom, hogy ma léptél be tábounkba. Engedd meg, hogy szeretettel köszönselek közösségünkben!
Kata