Bánom,hogy rossz vagyok és sokszor bántalak
Bánom,hogy a szivedbe döföm a lándzsámat.
Bánom,hogy ez vagyok ,egy ilyen gazember,
Ki sosem leli helyét,ki soha nem nő fel.
Nagyon jól tudom ,a hibás én vagyok
Mindig csak fájdalmat és csalódást okozok.
De a szivem helyén maradt egy kis hely,
Hol a te lelked mindig menedéket lel.
Nem igérek semmit,már eleget megtettem
Látod nem változtam ,látod más nem lettem.
De nélküled nincsen értelme a létnek,
Hisz te vagy az életem és szivemből szeretlek.
2 hozzászólás
Nagyon tetszik nekem ez a kis "vallomás"!
üdvözöllek
Panna
ohh… remélem kibékültetek… nekem nem szokták meghallani az ilyen vallomásaimat, de én mindent ei is követek érte, hogy a célszemélyt már ne érdekelje, halkan jegyzem meg, fogalmam sincs hogy csinálom, de tökéletesen értek a deamortizáláshoz, pedig az ellenkezőjét szeretném… valami miatt úgy érzem, hogy te is bele estél már ebbe a csapdába… furcsa ilyet olvasni, mikor azt mondják az emberek, hogy soha ne adjuk ki magunkat, én viszont azt mondom, az az értékes aki kifelé sugároz és kitudja adni, ezáltal ad a világnak, ezesetben az olvasó közönségnek, más esetben hallgatóságnak, vagy egyéb más közlési formában, mely agyra-lélekre egy aránt céloz, további kellemes napokat kívánok és minnél több békét, üdvözlettel: Zsolt