Szomorú a szemed,
Látom, fáj a szíved.
Mosolyod sem igazi,
Nagyon bánt valami.
Tudjuk mi az, de nem tehetünk semmit,
Tenned kéne, de nem tudod mit.
Nem tudod, hogy légy újra boldog,
Nehéz a döntést meghozni,
Mely felborítja eddigi életed,
Mely már rég nem napsütéses nevetés,
Ráférne egy nagy-nagy átszervezés.
Félsz a változástól, tudom,
De rosszabb a mostani léted,
Bizonytalan vagy még, tudom,
De fáj nézni, hogy szomorú a szemed.
Segítenék Neked, megfognám a kezed,
S vinnélek az úton előre a fény felé.
De egyedül kell menned, nem mehetek Veled,
Se én, se más, ezt Neked kell megtenned,
Emeld fel a fejed, mosolyogj, s nézd a fényt,
Indulj el, s menj egyre közelebb,
Töröld meg a szemed, hogy ne a könnytől,
Hanem a napfénytől csillogjon a szemed.
2 hozzászólás
Szia!
Ilyen érzések és a segíteni akarás vágya bennem is gyakran kavarognak.
De ebben igazad van: mindenkinek egyedül kell mennie az úton, még a barát sem tud segíteni.
Mi a boldogság titka? Talán az, ha az ember boldogságát nem a külső tényezők szabják meg, hanem már önmagában, a létezés tényétől boldog tud lenni.
Szerkezetében és stílusában lehetne jobb ez a versed, a téma viszont tetszik.
Üdv.:Tamás
Kedves Tamás, köszönöm, hogy olvastad, és köszönöm az építő kritikát is. Valóban jobban is összerakhattam volna, de csak a gondolataimat írtam le, ahogy jöttek, néhány perc alatt.
Üdv. Melcsi