Alig maradt parányi jel
a végtelen nagy űrben,
mi néha-néha ráfelel
a vágyainkra, bőszen
csupán az ökleink verik
az asztalát a sorsnak,
de nincs mögötte már a hit,
a lelkeink adósak.
A mát felettük és szuvas
fogunk jövőnkbe vájva,
vagyunk merő komor panasz,
s teszünk a nagyvilágra,
mi lesz velünk nem érdekel
ma senkit és hiába,
ki néha-néha ráfelel,
hörögve fúl a sárba.