mikor fejest ugrottam bátran
a medencém közepébe.
Jó mélyre leúsztam,
és mindössze egy szusszal
egészen sokáig húztam,
hogy elérjem a lényeget.
A legszebbet, amit csak lehet.
Útközben barátokat láttam,
éreztem a szeretetet, a hűséget,
a családi melegséget,
mint apró kis fénypontokból
az utazás közben
hatalmas máglyákká váló
szikrázó, ragyogó tüzeket.
Ilyen láng volt még sok más is,
apró kis tiszta momentumok
egész életem színteréről,
amikre szívesen visszagondolok.
Az önmagára várató vágy
és a gyermeki kíváncsiság,
a felfedezés és vele együtt járt még
a félelem és a reszketés,
mind régóta éltető elemem,
mellettük a bátorság a győzelem,
amikből csak kevés akadt,
meg a bosszú, a düh, a harag,
ami, mint bárki mást, elemésztett,
és belőlem valami, sokszor alig maradt.
Vagy az égető fájdalom,
ami előbb lesúlytott
és lenn tartott a földön,
hogy utána még egy cseppnyi öröm
is mennyei ajándéknak tűnjön.
Ők mind sorra tűntek fel előttem,
ahogy ott úsztak mellettem,
és akár utáltam, akár szerettem őket,
szépek és mind az enyémek voltak.
És ahogy így úsztam lejjebb,
egyre sötétebb lett a szemem,
és előtte a mélytengeri világ,
de nem a szellemem, mert azt már
messziről láttam, hogy a vízen át
egyre fényesebben ragyog.
És hidegebb is lett,
de én mégsem fáztam,
mert magam körül még mindig láttam
a lángokat, olyanok voltak,
mint az angyalok.
És ahogy mélyebbre kerültem,
úgy nőtt a nyomás is,
de már nem tehetett kárt bennem,
mert közben más lettem,
mint aki akkor voltam,
mikor lelkembe fejest ugrottam.
Ledobtam magamról az összes mázt,
csupán azt, ami szemmel látható
lerobbantotta rólam ez az erő.
Már nem az voltam
aki lenni szoktam
a félelmemben felhúzott páncélomban,
abban a súlyos oltalmazó vértben,
mire a víz fenekére értem.
Mert ott minden tehertől mentesen,
amit senki más el nem érhet,
ragyogott a kincsem, a legszebb
amim valaha lehet, vagy
amié valaha is lehetek.
És vele szétáradt bennem
a könnyedség, és nem a szeretet,
és ott mindig megértettem, hogy
ez volt az, az egy ott lenn,
amit álmomban láttam
és éberségben kerestem.
A gyönyörű, a legfontosabb, az egyetlen.
Nem tudom, mi történt,
talán túl sokat cigiztem, piáztam,
talán az, hogy birka módra
én is dolgozni álltam,
vagy mások álmát kergettem
és a sajátom helyett
a mások kincsét kerestem.
Vagy talán elvakított az élvezet,
vagy valami kárhozatba
taszított valami fájdalom,
már tényleg nem tudom,
esküszöm nem tudom.
De nem figyeltem eléggé
arra, ami valóban fontos,
és most, hogy visszatérnék oda,
lemerülnék újra a tóba,
már nem tudok, nem lehet.
Nem érem el a gyönyörű fényeket.
Eltűnt még a legapróbb is
és vele kiszáradt a tenger,
és csupán egy száraz meder
és a puszta undor
ami legalul itt maradt.
És most itt állok,
körülöttem kies sivatag,
és magamban kiabálok,
mert naív kis gyerek voltam,
magamtól eldobtam ezeket
és eltoltam az egészet.
Ezért aztán úgy csináltam, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne,
magamra húztam egy műéletet,
és bevackoltam benne, de
igazából idebenn is rettentően félek,
és már majdnem mindent utálok
amit nagy nehezen menedéknek
magam köré gyűjtöttem,
mert úgy érzem, itt középen
teljesen egyedül vagyok.
Főleg most, így magamhoz térve,
amint feldereng a homok számára
a víz halvány emléke,
sorban elnyelve könnycseppeimet.
Mert végre, feleszmélve, sírok!
Zokogok, és nektek írok
egy buta kis levelet,
amiben esdekelve kérlek,
titeket, hogy valahogy segítsetek!
Hol vagyok?
Ki vagyok én?