Szikrányi méz vegyült keserű szájízembe,
elsöpör minden fájdalmat nyomtalanul,
remeg még fáratag egynéhány kételyecske,
elolvad az is visszavonhatatlanul.
Találgatásra késztető rejtélyes percek,
lebegni megtanít e bársony érzelem,
erélyesen éltető önfeledt szerelmed,
kezünk egymásba forrva hódít meg a jelen.
4 hozzászólás
Kedves Wryan!
Szépen leirt vers, csak egy szót nem értek, lehet hogy a nagy távoság a mindennapi magyar nyelv használata végett van. "remeg még FÁRATAG egynéhány kételyecske" fáratag, azt még sohasem hallottam. Látom ezt 1979-ben irtad, ha szabad kérdezni, az akkori jelen, még ma is hódit?
üdv Toni
Kedves Toni!
Nem benned van a hiba, ez a szó saját kreálmány, kb. a "fáradón" szónak felel meg (Pl. révedten – réveteg-hez hasonlóan), hangulatában azonban akkor nekem ez így tetszett jobban. Ma valószínűleg másként írnám meg, de meghagytam akkori formájában inkább.
Régi versem ez, ma – 15 éve – egy másik jelen hódít.
Köszönöm hozzászólásod!
Üdv: Ria
Kedves Ria!
A kételyecske szükséges a tudományban, a szerelemben ellenben nincs helye! Olvadjon csak el a mai jelenben is.
Üdv.: Alberth
Kedves Albert!
A versem írása óta eltelt 30 évben sokat változtam: akkoriban még volt kételyecske (nem véletlen), ma azonban úgy vélekedem a szerelemről, mint Te.
Köszönöm, hogy olvastál!
Üdv: Ria