Bátorság!

Üresen kong-bong a néma szoba csendje;
Nincsen egy halk mosolyszó, hogy vidámra fesse.
Két zörej hallatszik csak, mégis minő lárma:
Fejem zúgása, szívem kalapálása.

Őrjítő e ricsaj, szédítő e dobszó;
Eszem gúzsba kötve, szívemen szoros lasszó.
Mindkét kötél feszül; Ám ha mind el is szakad,
Akkor sincs nyugvásom tovább e nap alatt.

Egy helyben ülök csak, és mosolygok csendben;
Míg toporzékolnék és sírni volna kedvem.
Minden egyes percben megöl a kínzó bánat,
S újra szül a remény, újra tovább áltat…

Kockázat nélkül – mondják – nincsen győzelem.
És most amikor végre anélkül is terem,
Nem élsz vele. Miért? Hát, már ennyit sem érek?
Rizikó helyett csak őszinteséget kérek.

Kiáltsd hát messze szerte a nagy világnak,
Azt, 'mit érzel belül, s ne azt amit elvárnak.
Vagy mondd, hogy csak egy mese volt – elhervadt virág…
De ha nem, ne kínozz, jöjj! Szükségem van Rád!