Befelé és kifelé

1.

Érzékeim a tűzzel ellobbannak,
lassan a világról leszakadok…
Már nem látok, már nem hallok,
nem érintelek,
nem érzem az illatot,
az ízeket.

A világot lassan
lefejtem magamról,
elfelejtkezem a napról,
a dolgok névtelen sokaságáról,
a rohanástól, a kapkodásról.
a küzdelemről, halálról.

Befelé és kifelé élek,
próbálom befogadni
a bennem élő létet.
Éberen figyelem,
mi az mi torzít,
s mi az mi eleven,
és képére formál,
hogy a helyes formát,
magam is fölvegyem.

Énem a vándorló, a tévelygő,
magát százszorosan megbélyegző,
kiutat nem találva,
addig bolyong a világban,
míg e Valóságra, fel nem ébred.

2.
Törekvés és becsvágy,
tanulás, cselekvés és alkotás,
kevesek egyéni eredménye,
individuális tévelygése,
mert az én mindig meghal,
míg érvényesülni akar:
előnyt, sikert és győzelmet várva,
mely nem sajátja a Létnek.

A misztériumok legnagyobbika,
ha az embernek
sikerül megszabadulnia
a szamszárából, a körforgásból,
mi sikert, hiúságot és becsvágyat tákol,
mi ide köt-húz, s abban gátol,
hogy Istennel egy legyen.

Az anyagi természethez
ragadt sors ha leválik,
– mint vakolat a falról – lemállik,
hogy végre el ne takarja,
mi valódi fundamentuma,
mi egyetlen, örök
momentuma
…önmagának.

Ez az ősvalóság.

Így már, a résen át,
szóhoz jut benne valami más,
mi megrajzolja az utat,
mely elemibb mint maga a tudat,
mi elemibb, mint bármi más itt,
mi ég s földön mindent átvilágít.

3.
Való és igaz:
a forrás: Isten,
az ember csak másolat.
S ha ez igaz,
az ember áttetszőként
léphet a létbe csak…

Eredetileg
üvegtükör az ember…
Az örökkön áradó létet
egyszerre visszaveri,
s magán – mások felé –
át is engedi.

Így lesz áttetsző,
a Valóságnak
megfeleltethető.

A természetfelettihez való fordulás
az egyetlen átváltozás,
mely a kvalitást aktiválja,
mi merőleges irányba
invitálja az embert.

4.
Mit sem ér
üdve magamnak,
ha még maradnak,
kik arra nem találnak.

A felébredt ember
nem halhat meg soha,
azon fárad,
hogyan lehetne,
az isteni emlékezetet,
helyreállítania.