Belecsókolt a nyakamba a hűvös esti Szél
Átkarolta a derekam, suttogott
Fogta a kezem, húzott, vont
A vad, mégis szelíd ismeretlen felé
Megnyitotta nekem a fényességes sötétet
Százezer rózsáját a tejutaknak
(Ó, azt ember még sosem kutatta)
A gonosz hideg ellen ő volt a vértem
Majd a szívemhez ért, és azt is kitárta
Belenézett a sötét fényességbe
Melyben lüktetett, dobogott egy élet
S minden vérvörös könnye a boldogságot kívánta
Bezárta a szívem és a vállára kapott
Átfújt rajtam, édes táncba vitt
S én engedtem, egész a lelkemig
A rabja lettem, saját énemre csapva lakatot
Csak vitt, ölelt és mindent megadott
Tudást, vágyat, időtlenséget
S mikor úgy éreztem, egy vagyok véle
Elillant a Szél és a porba visszadobott
3 hozzászólás
Szia! A rímképlet nem tiszta, hogy ne mondjam, zavaros, de a metafora csodálatos! Nekem a két utolsó verszak tetszik a legjobban. Csodálom, hogy én vagyok az első hozzászóló. Üdv, Poppy
Szia! Bár a szél visszadobott a porba, de amig egy voltál vele az jo volt nagyon nem?:) Amugy jo vers szerintem, nekem is az utolsó két versszak tetszik a legjobban.
Sziasztok! Örülök, hogy sikerült vele kellemes perceket szereznem. Poppy, a rímképlete abba, persze nem sterilen, de hát azt nem is mindig lehet. Amúgy nagyon örülök, hogy tetszett!