Belegondolván

Sosem hittem volna, hogy ez leszek,
Mert vak voltam régen, s balga,
Csak egyfelé láttam, sötétben éltem.
Akár egy vak koldus a világban.

S hogy teltek az évek, nyomorom nőtt,
Fájdalmam, kínom rámtelepedett,
Nyilt ki szemem, s láttam önmagam.
Megtört, boldogtalan, lényemet.

Akkor a virtuális világ köszöntött rám,
A kapu kinyilt és hívott kifelé,
Léptem nagyot és elkábított,
A netvilág mit kínált, s adhatott.

Rögvest megigézett a virtuális szféra,
A csetvilág, s az arcnélküliség,
S egy fekete haj, s szem megtalált,
Így kezdődött, s hamar valóra vált.

Játszani kezdtünk az idővel, magunkkal,
Kergettük egymást és álmainkat,
Vad szenvedélybe fogtunk rögvest,
Legyőzött lettem, bár ellenálltam.

S nem teljesült be a nagy kaland,
Mégis évekig húztuk-nyúztuk el,
Tépődtünk, fájtunk, vártunk szüntelen,
Félvén, hogy a szerelem így múlik el.

A száltépés meggyötört, letaglózott,
Fulladtam már, mert nyakamon hurok,
De túléltem, s léptem mégis tovább,
Az évek teltek, csak én nem múlhatok.

Mikor már lemondtam a fekete varázsról,
A sorsom mégis felé üzőtt még,
S évek múltán, újra tűzbe hozott,
De már nem égett és már nem remélt.

Rájöttem végre, most zárul a kör,
Lebukván, remegve búcsúzni kell,
Egy ölelés hozott rám bűnt, szégyent,
De eme érzés most újra felemel.

Üres lett minden, fájtak a szavak,
Szenvedés, magány honolt csupán,
Felkeltem ekkor, megráztam magam.
Rám új élet és új férfi vár.

Csak kértem és hittem a csodát,
Nem tudván, hogy szerethetek még,
Úgy taszított minden férfi nép,
Belehaltam, bár reméltem én.

S a sors ujja ismét rámmutatott,
Felém intett, s hívott szüntelen.
Súgta, hogy lesz még egy csoda,
Hiszem vagy nem, de jön új szerelem.

Valóban nem kérte, hogy szabad-e az út,
Csak rámtört, magávalragadt.
Sodort, cipelt és repített magasba,
S odafent újra magamra hagyott.

Búcsút intettem egy fekete szemnek,
A messzeségnek, a ronda netvilágnak,
A valós életet vettem kezembe,
Magam megadván egy régi románcnak.

Meghajolok most a sors keze előtt,
Térde is borulok és áldom Őt,
Mert megvilágít és fényt küld felém,
Egy kék szempárt, mely nem az enyém.

Csak kölcsönvettem, használom félve,
Barátság ez, nem holmi szerelem,
Becsülnöm kell, mit kapok tőle,
Mert jön idő és el kell veszítsem.

Most nem sírok, nem látok még előre,
Hosszú az út és oly fáradt vagyok.
Csak kapaszkodom ebbe a kőbe,
Mit sorsasszony a kezembe nyomott.

Már ébredek belőle, nyílik a szemem,
Bár szívem még húz az égbe fel,
És ha elmúlik majd ez a szenvedély
Lelkem a porba hullik majd el.