Betegen

Fojtja a láz a tüdőmet,
nyúlik az éji világ,
bámulom egyre csak őket,
rémei, mint ütik át
álmaimat sokasodva,
törve reám gonoszul,
roppan a lelkem alatta,
mért vagyok ily legalul?

Szállni szerettem az égen,
fellegeken lovagolt
révedezőn tova lényem,
csak netalán mese volt?
Álom a lét peremén át,
s most a halál riogat,
és fura rémeket is lát,
mégsem adom magamat.

Harcolok addig erővel,
míg melegít mosolyod,
mert a hozsanna, ha jő el,
vén kezemet te fogod,
homlokomat te letörlöd
majd, ha a láz üti át,
és te keversz poharamba
éjszaka gyógypirulát.