Az előbb is hiába mondtam, semmi foganat,
nem kérek konyharuhát, se ágyneműt, se zoknit,
az ember lehet bár óvatos – mint ahogy én is –
de az értetlenségbe még csak-csak belebotlik.
Újra meg újra indul a hátha-próbajárat,
szól az ember szépen, talán túlontúl kedvesen,
de csak folytatódik a megkopasztási aktus,
természetes, hogy nem marad már semmi kedve sem.
Ehhez arc kell, nem kicsi; a munkakereséshez
a házaló tuti nem áll neki ilyen hévvel,
olyan, mint egy meggyőződésből lelkes hívő,
csak éppenséggel szegény nem a templomban térdel.
Rendben van, nehéz az élet, ezt alá is írom,
de nekem ez a lejmolós hozzáállás már sok,
egyszer a kérek-e sorsjegyet mondat kerülget,
máskor a nyomuló, bennfentes konyharuhások.
Új fajta adrenalin ez manapság, az biztos,
unalom ellen az egyszer csak robbanó bomba,
csak sokszor azt nem tudom pontosan eldönteni,
hogy kinek a fejét verjem bele a betonba.