Reggel kipillantottam a tájra,
zúzmara borított minden ágat
akár puha takaró az alvó gyermeket.
A fák királya is a tavaszt várja,
minden növény, minden drága állat,
úgy várom én azt, hogy veled lehetek.
A magány betakar, a magány beborít,
magába zár és nem ereszt el,
már nem beszélek, csak gondolkodom.
Átölel és magához szorít,
kiáltok: engedj el! engedj el!
ezt a bús rabságot én nem akarom!
Veled akarok lenni, drága kincsem,
de ezer tenger választ el tőled,
testben nem, de lélekben igen.
Törd össze erős acél-bilincsem,
hiszen ott van egy lépéssel előtted
egész lelkem, szívem és szerelmem.
4 hozzászólás
Bár azt kell mondjam, még eléggé kezdő versnek látom ezt az alkotást, csak azt tudom tanácsolni, írj még sokat, fejlődj, hiszen összességében egy kellemes művet olvashattam, aminek értelme is volt (és ez mindenképp pozitívum). További jó alkotást kívánok!
Hajnalkám! Én édes Júliááám!
Tudod ki vagyok, ugye,
Akkor azt is tudod, hogy szeretem ezt a versedet! Mert ezzel kezdtél újra. És várom, hogy még lesz ezer másik. Sőt! Sok sikert!
Köszönöm a biztatást! Suhanó, persze, hogy tudom, hogy ki vagy:) Nagyon örültem a dícsérő szavaidnak!
Kedves Hajnalcsillag
Hullámzó vágyak, feltörő érzelmek kavarognak versedben, és ezt jól érzékelteted.
Üdvözlettel
Gyula